Korábban is sikeresek voltak ezek az aulába tervezett előadások: némelyik filmet a színházteremben kellett bemutatni a nagyszámú érdeklődő miatt. Pákai Ernő, az Agora „filmfelelőse” szerint mindez nem véletlen: a városban nemcsak hogy komoly törzsnéző-tábor alakult ki a nagy mozismúlt miatt, talán még egy leendő filmklubot is képesek lennének életben tartani. A plázamozik árnyékában ez nem is kicsi cél.

A Vértes Agorája ezért is karolta fel azt a kezdeményezést, hogy ingyenes filmes programokat szervezzen a házban, ami kultúraközvetítő közönség: a Tavaszi Fesztivál rendezvényfolyamát részben érintik a Frankofón filmnapok, amelyre a Francia Intézet kínálatából válogathatunk kedvünkre való filmeket. Augusztusban a Nyáresti vetítések sorozat jelentkezik péntekenként, igazi produkciókkal, drámákkal, vígjátékokkal. Ősszel pedig, október-november tájékán újabb egy hónap szól a filmekről, az igényes szórakoztatásról. Az első évben dán, aztán olasz filmeket vetítettünk, az idén kelet-európai kortárs alkotásokat mutatunk be.

Tatabányán már a legkorábbi időkben megjelentek a vetítőhelyek. Az első a felsőgallai Edison mozi volt, amely később Szabadság Filmszínház néven üzemelt és a környék egyik legnépszerűbb mozija volt. A hatvanas évektől a Turul mozi nemcsak korszerű technikájával, hanem a premierfilmek bemutatómozijaként is népszerű lett: később itt nyílt meg az első artmozi, ahol művészfilmeket, ritkaságokat mutattak be. A bánhidai Táncsics, későbbi nevén Klubmozi a kertvárosi Bányász Mozival együtt utánjátszó vetítőhelyként csalogatta a rajongókat. Ez utóbbi a mai napig megőrizte a régi vetítőhelyiséget, a két csehszlovák vetítőt, amelyekhez magyar filmtechnikai cég gyártott kiegészítő berendezéseket, és bár zörögnek, csattognak, büdösek, de még működnek! Harminc év után az utolsó előadást 2004. június 27-én nézhették meg a rajongók: a Bányász Mozi Az utolsó szamuráj című filmmel zárt le egy hosszú és szép korszakot.

Én mozis gyerek vagyok! Hároméves voltam, amikor édesanyám a Szegfű utcában 1971-től a Jó szerencsét! nevű kis moziban dolgozott, ahol 16 mm-es filmeket vetítettek. Mindig ott tébláboltam, azt szoktam mondani, én nem óvodába, hanem moziba jártam! A mozigépész, Laci bácsi kerékpárral hozta a filmet a postáról, de mivel csak egy vetítő volt, a szalagok cseréje kisebb szünettel járt. Azokban az években sok filmet láttam, némelyik valóságos félelembe kergetett, mint például a Fejnélküli lovas, vagy a titkokban meglesett thrillerek. Aztán 1976-ban átadták a Bányász Mozit, ami az egyik legmodernebb bemutatóhelynek számított. Anyám akkor idekerült: volt pénztáros, aztán mozigépész, üzemvezető, így én is hamar kitanultam a vetítés technikáját. De nemcsak a filmes élményeket, egyéb relikviákat is gyűjtöttem. A három évtized alatt csaknem ezerkétszáz plakát gyűlt össze, ezekből időnként rendezünk tematikus kiállításokat is, hogy megismerjék a kor kultúrahordozó lenyomatát. Később én vettem át anyámtól a stafétát, én lettem a „mozifelelős”.

Teljes cikk