Karácsony Nóra balatonfüredi vitorlás oktató és versenyző váltotta valóra Fábián Bence élete álmát, a Nők Lapja 33 kívánság néven meghirdetett akcióján. A herencsényi szülőknek nem elég, hogy naponta meg kell küzdeniük a svájci frank hitel adta nehézségekkel, három gyermekük közül ketten súlyos betegségben szenvednek. Bence koraszülöttként jött a világra, hat hétig ki sem engedték a kórházból. Ma már nyolc éves. Megtanult beszélni, de ma is zárkózott, csak abszolút bizalmi helyzetben szólal meg. Hiperérzékeny fiú. Kisöccse, Máté több daganattal született, az agyában, mellkasában. Még csak nem is műthető. Bence kívánsága az volt, hogy hajózhasson a Balatonon testvéreivel – levelére Karácsony Nóra válaszolt.

„Vannak gyerekek, aki egész nyarakat vitorlázhatnak át. Ez nem mindenkinek adatik meg. Olvasva a sorokat… összeszorult a szívem… Remélem, legalább ezt az álmodat valóra válthatom, Bence!” – írta a fiatal lány a magazinnak.

Mátéval a fedélzeten

Nóra úgy emlékszik arra a felejthetetlen napra, minta kérésére egy fél város fogott volna össze a családért.

„Nagyon vártam a családot, nem is emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Segítségemre volt a keresztanyukám és persze a barátok. Így tudtunk egy – talán nem túlzással – tökéletes hétvégét adni a nekik.
Végre begördült a kisbusz és kiszálltak. Köszöntöttük egymást, de nem mint idegenek, hanem mint jó ismerősök. Persze, mindenki zavarban volt. Aztán megmutattuk az apartmant, és mikor elkezdtünk beszélgetni, kaptam egy kis csomagot. Rajzoltak nekem a gyerekek (azóta a lakásom díszei). Már itt éreztem, hogy ez egy érzelmileg is kimerítő hétvége lesz. Aztán indultunk az első meglepetés helyszínére. Fűzfői bobpálya. A gyerekeknek megmondtuk, hogy választhatnak, ki kivel szeretne menni. Meglepetésemre Bence engem választott. Ez óriási megtiszteltetés volt nekem, hisz mégiscsak sérült gyermekről van szó, aki úgy döntött, megbízik bennem. Bobozás után az állatkertbe mentünk, Veszprémbe. Máté majdnem minden állatot haza akart hozni, és itt hangzott el először a mondat, ami a hétvége mottója is lett, hogy „olyan csodálatos”! Rengeteget nevettünk. Igazi kis csapatként jöttünk-mentünk. Füredre visszaérve szépen összeszedte magát mindenki, és mentünk vacsorázni. Élő zene volt, degeszre ettük magunkat, a palacsintákat már nem is tudták legyűrni a gyerkőcök. Egyre nagyobbakat pislogtak, úgyhogy hamar visszamentünk a szállásra. Mondtam Bencének, hogy pihenje ki magát rendesen, mert holnap van a nagy nap, és nekem szükségem lesz rá, a segítségére, mert azt a nagyon nagy hajót nem tudom egyedül kormányozni. Persze, jött velem az édesapám is, így több időm volt „kis családommal” foglalkozni.

Eljött végre a reggel, és megkaptuk a hajót. Izgatottan lépkedtek fel a fedélzetre, először meg sem mertek mozdulni. Kihajóztunk a kikötőből. Fantasztikus időnk volt, de hát Bence ezt „rendelte”, meg sem lepődtünk igazán. Vitorlát húztunk, és mentünk Tihany felé. Közben beszélgettünk, nevettünk és a friss levegő a gyerekek étvágyát is meghozta. Nem is tudom, hogy fért el a kis pocakjukban annyi keksz… Figyeltem Bencét, mikor oldódik fel kicsit. És akkor jött a fotósunk, aki megkérte őt, hogy menjen a hajó elejébe, szeretne róla készíteni egy képet. Nem akarta. Majd jött apukám, aki mondta neki, fogja meg a kezét, nem kell félnie. És ekkor Bence ismét úgy döntött, velem jön, mással nem. Előre mentünk, leültünk, megszületett a kép. És mi csak ültünk tovább egymás mellett, mint két barát. Természetesen most sem beszélt, de… már én sem. Feleslegesnek éreztem akkor ott minden szót. Csak néztük a vizet, és én tudtam, kimondott szavak nélkül is kommunikálunk. Néha egymásra mosolyogtunk, csak éreztük egymás közelségét, talán kicsit a gondolatait is. Vagyis én úgy éreztem, Bence belém lát, hallja, amit éppen gondolok. Biztos vagyok benne, hogy így volt. A hazautat a hajóval már úgy tettük meg, hogy Bence végig fogta a kormányt. Ott voltam mellette, de igazából ő kormányozott. Hihetetlen volt. A parton még kaptunk a Korzó fagyizó isteni kreációiból, és nem sokkal később ott álltunk a panzió medencéjénél (amit a tulajdonosok két napig fűtöttek, hogy tudjanak pancsolni a gyerekek) és próbáltunk elköszönni egymástól. Bevallom, nem nagyon tudtam mit mondani. Egyszerűen nem találtam a szavakat. Pedig annyi mindent akartam volna még mondani, annyi minden volt bennem. De… azt hiszem, megtanultam azt, hogy talán nem is kellenek mindig a szavak. A szeretetet nem kell kimondani…

A Fábián testvérek – együtt hajózhatott az egész család

Végig sem tudom elolvasni, merthogy néha el szoktam, és még mindig alig hiszem el, hogy azok a szavak nekem szólnak.
És még valami, ami mellett megint nem szeretnék elmenni. Fantasztikus érzés, hogy ilyen barátaim vannak, akik lehetővé tették, hogy így sikerüljön ez a két nap. Gondolok itt a szállásra, a hajóra, a vacsorára, az isteni fagyira. Nekik sem győzőm megköszönni, hogy segítettek ilyen csodálatossá tenni a hétvégénket. Ők meg persze nem értik, mit akarok én ezen megköszönni.